Her yerde iyi, ama evde olmak güzel

Na jó, ennél jobban nem próbálkozom a törökkel. A cím valami olyasmit jelent(het), hogy mindenütt jó, de jó itthon lenni.

Isztambul csodálatos város, megérintette a szívemet. Antalya-ba nem vágyom vissza.

Úgy tűnik, Szandra is hasonlóan érez.

De közösen megegyeztünk abban is, hogy ha valaha kereskedni támad kedvünk a török árusok példája fog a szemünk előtt lebegni. Beszerzünk ipari mennyiségű almateát - vagy hogy ne tűnjön koppintásnak valami hungarikumnak tekinthető cuccot, mondjuk szilvapálinkát -, és azzal fogjuk itatni a vevőinket.

Abban is megegyeztünk, hogy jó lenne, ha a magyar férfiak éppen fele annyira tudnának gurítani, mint a törökök, és a törökfürdő óriási találmány. (A hamam-ban tett látogatás mindkettőnk toplistáján előkelő helyen szerepel.)

Bazilari sicak sever

A héten elmaradtak a bejegyzések. Ennek az volt az oka, hogy kedden és szerdán nem sok dolog történt velünk: a parton voltunk, napoztunk és ügyeltünk, hogy le ne égjünk a tűző napon. Tegnap trópusi vihar csapott le Antalya-ra, illetve ahogy a hírekben láttuk egész Törökországra. Egész nap zuhogott, nem volt Internetünk, és a tévéadás is csak délután, este jött vissza. Be voltunk zárva a szobánkba. Kiolvastuk az összes könyvünket és pihentünk. Szandra azt állítja neki felfekvései is keletkeztek.

Ma végre visszatért a jó idő. Kicsit szeles, de napsütéses napunk volt. Újra bekirándultunk a Belvárosba, mert már hiányzott, hogy senki sem kérte meg a kezünket. A szállodánkban túl sok a család. Természetesen szerencsével jártunk. És vásároltunk még néhány ajándékot. Most már valóban az lesz a legfőbb gondunk hazafelé, hogy nem fér bele a cuccunk a bőröndünkbe. De ezzel ráérünk majd holnap foglalkozni. Ma még élveztük az élet apró örömeit.

Mivel délután, mire hazaértünk a városból, már túlságosan hűvös volt a strandoláshoz, olvasatlan könyvünk pedig már nincsen: tévéztünk. A Van aki forrón szereti-t néztük, török szinkronnal. (A cím erre utal.) Most a Karib-tenger kalózai 3 (Karayip Korsanlari 3.) megy, szintén törökül. Már egészen jól megy a nyelv. Mivel a barnaságunk miatt töröknek néznek bennünket, törökül beszélnek hozzánk, kénytelenek voltunk megtanulni. A holnapi bejegyzést szerintem törökül fogom írni...

A szerelem első látásra születik

A tegnap esti sokk után ma igyekeztünk magunkhoz térni. Az első dolgunk természetesen az volt, hogy jeleztük a portán: a tévénk nem működik. Kisvártatva megérkezett a tévészerelő. Bekapcsolta a készüléket, csatornát váltott, és miután megmutatta, hogy harmincnyolc csatornán kiváló a hang és képminőség, megkérdezte, hogy tehet-e értünk valamit. Arab2 persze továbbra sincs, így kénytelenek vagyunk más kedvenc csatornát választani, és nagy bánatunkra lemaradtunk az Utolsó léghajlítóról is. Szandra kétségbeesésében délelőtt régi amerikai filmeket nézett török szinkronnal. Tanulja a nyelvet. Most talált egy angolul beszélő török feliratos csatornát, mert ahogy írtam: tanulja a nyelvet. Feltett szándéka, hogy Törökországba költözik. Isztambulba. Minden pillanatot megragad, hogy emlékeztessen, milyen jól éreztük magunkat Isztambulban, és hogy Antalya imádott városának a nyomába sem ér.

Délután bekirándultunk Antalya óvárosába. Kaleiçi pici és cuki. A nevezetességek nagyjából egy órás séta alatt letudhatók. Az idő további részében vásárolgatni lehet. (Mondanom sem kell, hogy Szandra szerint az itteni portéka meg sem közelíti az isztambulit.) Ezt csak azért látja így, mert még nem ivott az anatóliai borból. Hmm, pedig az nagyon finom! Ivott azonban ma több liternyi gyümölcs és gyógyteát. A bazárban lépten-nyomon megállítottak az árusok, teával és lókummal kínáltak. Ketten házasságot is ajánlottak. Egyikük - három bolt és egy Porsche személygépjármű tulajdonosa - borral is kínált, a rámenősebbnek mégis a másik kérő bizonyult, aki hozzám lépett és miután megkérdezte, honnan jöttük, rögtön a tárgyra tért és megkérte a kezem. Mondtam: ez túl gyors tempó. A szerelem első látásra születik - válaszolta. Megkérdezte: tudnék-e itt élni, és ha igen, akkor vele. Segítségért néztem Szandrára, a férfi elértette, és azt mondta, ő is velünk élhet. Miért is ne?!

Holnapra - Szandra már a gondolattól is rosszul van - strandolást tervezünk. Ez egyrészt azt jelenti, hogy nem lesznek újabb kérők - hacsak valamelyik orosz turistanőnek meg nem tetszünk. Másrészt nem lesznek fotók sem, ugyanis kizárt, hogy a bikinis fotóinkkal szórakoztassuk az otthoniakat. Ma azonban vannak még képek, melyek a szokott helyen láthatóak.  

Goodbye Istanbul, you have touched my heart!

Ma átköltöztünk a kedves isztambuli szállodai szobácskánkból a giccses antalya-i rezidenciánkba. Sokkot kaptunk mind a ketten. Én attól, hogy túl sok itt az aranyozás és a kristálygömb-díszítés, Szandra pedig attól, hogy van ugyan LCD tévénk, de nincs benne Arab2. Sőt! Egyáltalán semmilyen adás sincs.

Sajnos már az indítás balul sült el. A szálloda bejáratában aranyozott a korlát, az előtérben túl sok az óarany, üveg és tükör felület. Ráadásul mivel későn értünk ide, a recepciós fiú felajánlotta, hogy először menjünk vacsorázni, az étterem pedig egy giccsparádé. Ha lenne rendes ablak, azt mondanám letűnt elegancia, de egyrészt az alagsorban van, másrészt a függönymintákon kívül még a széktámlák is aranyozottak, de a hajdan krémszínű székhuzatok foltosak, pecsétesek. A félpanziós ellátás nem tartalmazza az italok árát, ezért elfogyasztottuk életünk legdrágább fél-fél pohár szódavízét, á: 1000 forintért.

Mindemellett azt is el kell ismernem, hogy nagyon fáradtan érkeztünk meg. Az elmúlt éjszaka keveset aludtunk, ami részben az én hibám, de ezt a történetet nem bírja el a blog... A napunk túlnyomó részét várakozással töltöttük: vártunk az Internetre az isztambuli szállodában, hogy be tudjunk csekkolni a repülőre, vártunk a minibuszra, hogy kivigyen a reptérre, ahova túl korán érkeztünk meg, ezért vártunk, hogy fel tudjuk adni a bőröndjeinket, majd vártunk, hogy beszállhassunk végre a repülőgépbe. Ahol rengeteg két év alatti gyermekkel utaztunk együtt. A kicsik a fel- és leszállásnál kórusban üvöltöttek, mert bedugult a fülük. A mi fülünk is bedugult, és majdnem átszakadt a dobhártyánk a gyereksírás miatt. Sajnos úgy tűnik csak kevés szülőnek jutott eszébe, hogy valamit adjon a gyerekének, amit rághat, vagy szopogathat, úgyhogy a szívünk is majdnem megszakadt, a sok kis könnyes arcot látván. Amikor megérkeztünk még vártunk egy kicsit a feladott bőröndökre, de igaz, ami igaz, taxit azonnal találtunk, ahogy kiléptünk a repülőtérről.

Hogy a jó dolgokkal zárjam: Isztambulban a repülőtérre menet áthajtottunk a Boszporusz-hídon, és vethettünk egy utolsó pillantást szeretett városunkra, itt pedig harminc fok meleg van, ami miatt biztosan sokkal jobb most itt lenni, mint Budapesten.

Agatha Christie nyomában

Ma ismét a Beyoglu-ban sétálgattunk, nézelődtünk, vásárolgattunk. Megkerestünk a Pera Palace Hotelt, amelyet a Wagons-Lits társaság éppítettet az Orient Experss utasai számára. Azokon a lépcsőkön lépkedtünk, ahol egykor Greta Garbo, Mata Hari és Agatha Christie. (Az írónő ebben a szállodában, a 411-es szobában írta a Gyilkosság az Orient Express-en című krimijét.)

Búcsúzunk Isztambultól. Holnap tovább utazunk Ázsiába, Antalya-ba, ahol az időjárás jelentés szerint 30 fok körüli meleg van. Európa északabbi és nyugatabbi felében - láttuk a hírekben - zuhog a hó. Mi pedig tartunk a nyárba! Felemelő érzés.

Szandra nagyon szomorú. Beleszeretett Isztambulba, a török vendégszeretetbe, az apró kedveskedésekbe. Bárhol vásároltunk vagy csak beszédbe elegyedtünk valakivel, vagy meghívott minket almateára vagy valami más ajándékkal kedveskedett. Az az igazság, hogy már most tele van a bőröndünk. Hamarosan néhány ruhánkról vagy le kell mondanunk, vagy magunkra kell húzkodnunk valamennyit. Végül is hideg van otthon, nekünk pedig alig van meleg ruhánk, így majd érthető lesz a réteges öltözködés.

Nézzétek meg a tegnapi fotókat is. Az egyik képen rajta van a gyönyörű rubintköves nyakláncom. Tartozik hozzá fülbevaló és a világ legszebb gyűrűje is. Az ékszerész azt állította, hogy kifejezetten nekem készítette!

Imádom Törökországot!

Alma van a zsebemben

Ez a mondat állítólag éppen azt jelenti törökül, mint magyarul. Több egymástól független forrásból - na jó, csupa szőnyegárustól - hallottuk az állítást, tehát hiszünk neki. Különösen azért, mivel leendő üzleti partnereinkről van szó.

Máskülönben ma is tartalmas napunk volt. Villamosra szálltunk, aztán sétáltunk a Márvány-tenger pari halászkikötőben. Egy-egy méreg erős török teáért cserébe vendégcsalogatók voltunk azt egyik halétteremben. Találtunk még egy szőnyegbazárt, kaptunk néhány ékszert és piszkos vagy kevésbé piszkos ajánlatot és hajókáztunk a Boszporuszon.

Szandra orra kicsit lebarnult, úgyhogy most vigasztalnom kell, hogy nem lesz idejekorán ráncos a bőre és a szeplők nagyon jól állnak neki. Bánatában természetesen ma is az Arab2-őt nézi, ahol angol nyelven arab felirattal adják a jobbnál jobb filmeket. Itt egyébként mindenki nagyon jól beszél angolul, aminek - megfejtettük - főképpen azaz oka, hogy a török adók is zömmel eredeti nyelven, felirattal sugároznak, másrészt úgy tűnik a törökök elég jól felismerték, hogy ha a turizmusra akarnak építeni, akkor nekik kell elsajátítaniuk az idegen nyelveket, mert az övékét még mi sem értjük. (Pedig sok a közös szavunk.)

Majdnem lemaradt a mai élménybeszámolóból a Kis Aja Szofia-beli látogatás. Ha már arra sétálgattunk, megnéztük ezt a mecsetet is. A nagy testvérrel ellentétben a Kis Aja Szofia működő mecset, ahova éppen az egyórai imaidőben értünk oda. A kertben néhány nő, gyerek és macska várakozott, a férfiak - rengetegen - bent a mecsetben imádkoztak. Megvártuk az ima végét, én beöltöztem (boka, csukló, fej eltakar, cipő levesz), Szandra kint várt. A teljes öltözékhez ugyanis kölcsön kellett adnia a kendőjét, mert az enyémet a bokám köré kellett tekergetnem. Ezt a mecsetet nagyon kevés turista látogathatja, ezért itt nagyon szigorú a rend. Az imám ugyan megengedte, hogy körülnézzek, és azt mondta, ha nem akarok imádkozni, nem ragaszkodik ahhoz, hogy csak a nőknek elkerített részbe mehetek be, de mivel az imaidő után ott maradt néhány férfi eléggé idegenkedve méregetett, mégsem mertem bemenni a mecset belsejébe. Fotók sem készültek, a figyelő szemek kereszttüzében úgy éreztem a nem illik előkapni a fényképezőgépet.

A mai fotók egyébként is csak holnap lesznek elérhetők, mert nagyon lelassult itt az Internet és nehézkes a képfeltöltés. A mai cica azonban, aki reggeltől estig a szállodánkhoz közeli szőnyegkereskedés kirakatában alszik, már most megtekinthető.

Hamam

Ma végre Szandra is úgy döntött, hogy ide költözik. Ennek elsősorban a hamam az oka. Isztambul egyik legrégebbi törökfürdőjében kezdtük a mai napot. A Çemberlitaş 1584-ben nyitotta meg a kapuit. Már az is lenyűgöző, hogy évszázadokkal ezelőtt is nők feküdtek azokon a köveken, ahol mi pihentünk. Szandra a "selfmade service"-t választotta, én a tradicionális lefürdetést. Miután kicsit puhultam a meleg gőzben, jött egy asszony, leöntött két tál vízzel, végigdörgölt egy luffa-kesztyűvel, majd megint vizezés és a csodás szappanozás következett. Beborított a citrusos hab. A szappan krémes volt és illatos. Úgy érzetem magam, mint a Szulejmánhoz készülődő Hürrem Szultána. Végül a hajamat is megmosták. Ez a víz sokkal lágyabb, mint az otthoni, így a hajam nem csak illatos, de puha, fényes lett. A fürdőzést egy-egy pohár frissen facsart, hűsítő narancs-gránátalma dzsússzal koronáztuk meg. Megegyeztünk Szandrával, hogy a szőnyegboltunk mellé törökfürdőt is nyitunk. Ez a kényeztetés minden dolgozó nőnek jár! Hetente legalább egyszer!

A mennyei fürdőből hová máshova is vezethetett volna az utunk, mint Szulejmánhoz... A szultán és kedvenc felesége, Roxelana a Szulejmán Dzsámi sírkertjében nyugszanak. S bár a sírkert felújítás miatt be volt zárva, a dzsámiba ellátogatni önmagában is megérte. Szebb, mint a Kék Mecset, bár jóval kisebb. A bejáratnál már rutinosan rúgtuk le és zacskóztuk be a cipőnket, és magától értetődően takartuk el a hajunkat a kendőnkkel.

Délután sétáltunk a Süleymaniye városrész kacskaringós, sikátoros utcácskáiban. Ennek Szandra nem nagyon örült, de mivel utunk végül a Fűszer Bazárba vezetett, megbocsátotta a kis kitérőt. Ez a bazár jóval kisebb, mint a Nagy Bazár, de nevével ellentétesen nem csupán fűszereket lehet kapni - bár azokból rengeteg félét kínálnak. Miután az árusok teletömtek minket édességgel, lokum-mal, pisztáciás halva-val és szezámos mogyoróval, és megitattak gránátalma teával, annyira elolvadtunk, hogy az alkudozásról meg is feledkeztünk.

Szandra most alszik, egyrészt cukorsokkot kapott, másrészt készül az estére. A szállodánk melletti étterem tulajdonosa - magát csak Antonio Banderas-nak nevezi, de a nagyképűséget leszámítva nagyon kedves pasas - már annyit zaklatott minket, hogy igyunk meg nála valamit este, vagy üljünk be hozzá vízipipázni, hogy végül beadtuk a derekunkat: hamarosan indulunk şişak-ozni és alma-teázni.

Vannak friss fotók!

Babák a Háremben

A mai jó hír, hogy Szandrus végre nem döntött a tönk szélére egyetlen szegény török családot sem. Tegnap előtt ugyanis a Kék Mecset mellett lealkudott egy képes útikönyvet 30 líráról 20-ra. Tette mindezt óriási lelkiismeret-furdalás közepette, mert az árus azt állította, hogy ő is ennyiért szerezte be a könyvet, de hát, na jó, csak Szandrának, csak ma odaadja ennyiért is. Tegnap pedig a Beyoğlu egyik kis üzletében reprodukciókat vásároltunk és Szandra tévedésből három helyett négyet hozott el. Alig tudtam lebeszélni, hogy ma ne vigyük vissza, majd csak holnap vagy holnap után, amikor úgyis újra a Beyoğlu-ba készülünk. A meggyőző érv az volt, hogy ma inkább látogassuk meg a Topkapi Palotát és a Háremet.

Előtte még elszaladtunk a Nagy Bazárba, pénzt váltani és kendőket vásárolni. A bazárlátogatás egyébként mindig jót tesz az önbizalmunknak is. Tíz percen belül több kérőnk akad ott, mint egész eddigi életünkben. Persze már kitanultuk a módját, hogy lehet elkerülni a tolakodó árusokat: kerülni kell a szemkontaktust. Ha pedig ez sem használ, akkor végül is megdolgozott az a szegény pasas, egy kedves mosolyért. 

Szandra egyébként azt állítja, hogy őt kevésbé szólítják le a férfiak, mint engem, de ez egyáltalán nem igaz. Arról van szó, hogy ő megy elől, mit megy, vágtat! Én loholok mögötte és begyűjtöm a kedves bókokat, melyek mellett ő elszaladt.

A bazározás és a topkapizás között megpihentünk a Hippodromon, és fotózkodtunk az obeliszkekkel és a kígyós oszloppal. Napoztunk, mert ma végre igazán szép időnk volt. (Persze továbbra sem merek rövid ujjú pólóban mászkálni, a tegnap rám ragasztott becenév nagyon szíven ütött.)

A Topkapi Palota - az a bizonyos képes útkönyv szerint - Törökország leglátogatottabb múzeuma, évente két és fél millióan kíváncsiak az Oszmán Birodalom uralkodóinak régi lakóhelyére és Mohamed Próféta szakállszőrére. (Ezt is itt tartják.) A Topkapit 1462-ben kezdte építtetni Hódító Mehmed, és a XIX. század közepéig, a Dolmabace Palotába költözésig szolgált a szultáni család otthonául. Megnéztük minden látogatható szegletét, megszámoltuk a Kincstár valamennyi ékkövét és befizettünk a Hárembe is. De kincsek ide vagy oda, nekem a dél-keleti erkélyről nyíló kilátás tetszett a legjobban. Szandra is csalódott a Háremben: 

- Elhelyezhettek volna legalább néhány bábut - mondja, mert így nem tudja elképzelni, hogyan folyt itt az élet. Hja! Mert nem nézi a szerdánként a Szulejmánt!

A fotók a szokott helyen!

Miért éppen Alaszka?

Ma végre szép idő volt. Nem kellett harisnyát venni és kabát nélkül is kellemesen viselhető volt a hőmérséklet. De sajnos csak addig tudtam örülni, amíg egy szőnyegárus - jellemző - meg nem kérdezte, hogy Alaszkából jöttem-e. Legközelebb, amikor ismét elhaladtunk a boltja előtt, már messziről kiabált:

- Hey, Alaska, nice to see you again!

Azóta Szandra is csak Alaszkának szólít. Pedig visszajöttem a szállodába, és a plusz huszonöt fokban ballonkabátban másztam fel a Galata-hegyre, csak hogy elkerüljem az újabb beszólásokat.

Ma ellátogattunk az Aja Sofia-ba, aztán feladtuk a képeslapokat, elvillamosoztunk a Boszporusz partjára, felmásztunk a Galata-hegyre és sétát tettünk a modern Isztambulban, a régi követségi épületek között. Ott végre nem találkoztunk rámenős szőnyegárusokkal. Volt ugyan cuki fiú a cukrászdában, aki csak mosolygott, nézett nagy boci-barna szemekkel, de nem próbál meg kézből etetni. A Beyoğlu városrészben úgy éreztük, mintha valóban egy nyüzsgő európai metropoiszban lennénk. Gyönyörű, kissé lepusztult házak, modern üzletek, nosztalgiavillamos, rengeteg török étterem, édes kis ajándéküzletek és kavargó, hullázó multikulturális tömeg. Csak az emlékeztetett arra, hogy mégiscsak egy muszlim országban vagyunk, hogy amikor megszólalt a müezzin, az üzletben az eladófiú kikapcsolta a rádiót és imádkozott picit. 

Szandra tízből tíz pontosra értékelte a mai napot, ami nálam csak nyolc pontot kapott. Egy pont levonás azért járt, mert a Penti nevű zokni boltban nem volt vanília színű pamut-csipkeharisnya a méretemben, egy pedig azért, mert ma senki nem akart meghívni vacsorára. Szandra pedig nem vacsorázik. Esténként az Arab2-ben nézi a filmet, én meg nyelem az éhkoppot.

A mai képek is itt vannak.

Cicákok és pacákok

Az első nap Isztambulban megsimogattuk a cicákat a Hippodromon, ellátogattunk a Kék Mecsetbe, leereszkedtünk az Elsüllyedt Palotába és bolyongtunk a Nagy Bazárban.

Szandra szerint a macskákat csak én simogattam, és a bazárban nem csak mi bolyongtunk, hanem Ömer keze is a derekam körül. Kéri, hogy maradjak tényszerű. Ám ebben az esetben azt is hozzá kell tennem, hogy Ömer táskákat és öveket árul, és meg akart ajándékozni, és azért próbált meg átölelni, hogy érzékelje a méretet, illetve rám próbáljon egy pompás türkiz darabot. Aztán megegyeztünk abban, hogy nem hordok nadrágot, sem más olyan ruhát, amihez az öv passzolna, így az ölelgetés végül csak Ömer ábrándjai között maradt. 

Szandra szerint ez nem egészen így történt, és aki rátalál a közös fotóra Ömerről és rólam, a facebook-on vagy a twitter-en, az megbizonyosodhat erről. Én meg csak azt mondom, nosza, rajta, lehet keresni, de a képen csak állunk egymás mellett, ennyi. Én egy kicsit elgyötörve ugyan, mert már fél órája magyaráztam neki, hogy nem hordok övet, táskát adjon ajándékba. Azt mindenesetre megtanultuk, hogy a török férfiak elég rámenősek. És nem csak feltétlenül akkor, amikor el akarnak adni valamit - amire nincs is szükségünk. 

Úgy tűnik különösen a szőnyegárusoknak jönnek be a magyar nők. Három biznisz kártyát gyűjtöttem össze a mai napon. Szerintem odahaza nyitok egy szőnyegboltot, beszállítóim már vannak... Bár Fatih azt állította, nem akarja ránk tukmálni a portékáját, csak meghív egy kávéra, italra vagy vacsorára. De mivel vacsorameghívással addigra már más is kedveskedett, még nem tudjuk, nem tudjuk... 

A sok kis kellemes flörtölgetés mellett ma egy fontos dolgot is tanultunk. - Szandra megint közbekotyog, hogy ő ezt már tudta, és nem érti, hogy ha elfogadom a szőnyeges pasik bizniszkártyáját meg almateáját, mi volt a bajom az édes húszéves pincérfiúval a cukrászdában, ezért ennek eldöntését rátok bízom: 

Azt történt ugyanis, hogy miután fogyasztottunk, fizetni akartunk, a pincérfiú pedig a számla mellé hozott ajándékot is: isteni apró, csokoládéba mártott kávészem bonbonokat. Az egy dolog, hogy a kezében hozta, nem kistányéron vagy valamin, de mikor tartottam az tenyerem, hogy pottyantsa bele, elhúzta a kezét, és a szám felé közeledett. A számba akarta tenni a falatot! Szandra szerint ezt rendben van, a muszlim férfiak így kedveskednek. Így?! Nem mehetek be a mecsetbe hajadonfőt és térdig érő szoknyába, mert az kihívó viselkedés, de az hogy egy vadidegen férfi - fiú - a számba tuszkoljon egy bonbont, az rendben van?! Maradjunk annyiban, én ezt a kultúrát - úgy tűnik - egyelőre nem értem. Ám van még jó néhány napom...

A fotók itt vannak